2. fejezet

Gyenge vagyok, és bármelyik pillanatban elzúghatok. A fejemben megannyi gondolat kering. Csak ki akarok jutni innen, mert úgy érzem a falak egyre közelebb és közelebb kerülnek egymáshoz, mígnem összeroppantanak.
 Muszáj uralkodnom magamon; nem szabad, hogy a félelem hegyes karmai belemarjanak az elmémbe, hiszen homlokomat már így is beborítják a verejték cseppek, szívem pedig egyenlőtlenül rúgkapál a mellkasomban. Attól félek, hogy hamarosan szétszakítja a bőröm.
 A kis ablak nyíláson át bekúszik a hold sugara, és ez valamiért megnyugvást ad, tudatja velem, hogy csupán egy poros üveg választ el a külvilágtól. Elindulok. Nesztelenül osonok a  folyosón, aminek hidegsége talán még arra is képes, hogy szétkoncolja a bőröm. A vakolat szitálni kezd a falról, ahogy a hátam súrolja azt. Arra a helyre érek ahol az idegen lány ernyedten feküdt. A padlón vörös cseppek pöttyöznek, amiknek látványa felforrósít belülről. A bennem tomboló düh és az adrenalin összeforr a testemben, ami pedig futásra késztet.
Újabb és újabb elágazáshoz érek, a tüdőm pedig egyre nehezebben bírja az iramot. Meg kell állnom, mert a végén még összeesek, és nem lesz lehetőségem segíteni a védtelen lánynak.
Sétálni kezdek, közben ügyelek arra, hogy a lélegzetvételem ne legyen túl hangos, hiszen nem akarom, hogy azok a férgek  engem is sarokba szorítsanak. Az előttem kanyargó folyosót egy gyengén pislákoló gyertya világítja be. Azt remélem, hogy Noah gyújtotta meg, még mielőtt elkezdődött volna ez az idióta buli.
 A falakról bordó és fekete absztrakt művek lógnak le. Nem tudom elhinni, hogy valaha is éltek ezen a helyen, hisz' túl tökéletes minden: A gyertyatartók és a festmények túl katonásan sorakoznak egymás mellett, még talán a por is milliméter pontossággal borítja be a márványpadlót.
- Valakii..segítse...- egy törékeny női hang szól szaggatottan. Szavait elnyomja a köztünk álló ajtó. Rátapasztom a fülemet.
- Megvagy - ez a hang már sokkal élesebb, gúnytól tocsogó. Olyan érzésem támad, mintha valaki a fülembe, csakis  nekem suttogta volna.
Nem gondolkozok, a félelem teljesen elködösítette a józanságom. Valahol az elmém leghátsó szegletében lebeghet a bátorságommal egyetemben.
Lenyomon a kilincset, és betörök a szobába. Üres - veszem tudomásul. Ez totálisan, tagadhatatlanul üres. Valaki szórakozik velem. uTalán ez az egész egy buta kis szellem üldöző játék, amit Noah eszelt ki. Félszegen elmosolyodok, kuncogni kezdek.
- Ha-ha - tettetem a nevetést - Nyugodtan előjöhettek. Lebuktatok. - de senki sem megvillogtatni hahotázva a kameráját. Továbbra is egymagam állok egy sötét, bűzlő szobában, ahol még a saját szívdobogásomat is hallom.
- Szellemek már pedig nem léteznek. Szellemek nem léteznek. Nyugi kislány. Gyerünk. Szedd össze magad és menny vissza a bulizni. Rúgj be, és smárolj le mindenkit. - mondogatom szórakozottan magamnak,  közben nem tudom megállni, hogy a hangom ne remegjen meg minden egyes szónál.
Már indulnék is ki a szobából,de lenyomva a kilincset, csupán egy kattanó hangot hallok. Rángatom, cibálom, de ezzel csak azt érem el, hogy az ajtó rázkódjon a keretében.
- Istenre esküszöm Noah, hogyha nem engedsz ki én hívom a a rendő..basszus - a kezemben szorongatott telefont az arcomhoz emelem. El is felejtettem, hogy végig nálam volt. Remegő ujjakkal bepötyögöm anyukám számát "nincs térerő" Áll az üzenet a mobilom képernyőjén.
Nem bírom tovább. Zokogva borulok le a földre, térdeimet felhúzom, kezeimet tehetetlenül csapdosom a padlóhoz. Ekkor valaki megsimítja az arcomat, érintése nyákos, és jéghideg. Érzem hűvös leheletét végigcikázni a nyakamon, a szaga olyan, mint a rodhadó halé.  Egyik szememet résnyire nyitom, egy sötét alak lábait látom magam előtt, amik vértől áznak. Kábultan nézem, ahogy a a vörös cseppek lassan csapódnak a földre. Puff...puff...puff - figyelem az ütemét.
 Összeszorítom szemeimet, azt gondolva, hogy ha kinyitom eltűnik, és így is lesz. Már nem érzem azt az undorító szagot, végigfolyni torkomon, és a fagyos érintés nyoma is eltünt az arcomról. Talán elment - gondolom. Felállok és egy tükörhöz sétálok. Látom, hogy arcomra rászáradt valami barna gennyes váladék. Könnyeim eltűntek, többé már nem vagyok ura saját magamnak. A percek ezen a helyen már csupán csak egy álomnak tűnnek,csak lebegek némán, miközben a sötétség kiszipolyozza belőlem az életet. Elvesztettem magam.  A félelem pánikká alakult bennem, ezért képtelen vagyok megmozdulni, képtelen vagyok érezni.
 Hangokat hallak magam mögül, minta valaki belenyúlt volna egy nyers hússal teli tálba. Szemeim, amik eddig a mosdókagylót bámulták  lassan vándorolnak fel a tükörre, az alján kissé megtorpannak, de végül felmerészkednek a közepéig.  Ott áll ő. A ...nő. Arca most sokkal ráncosabb, mint az előtérben. Vékony teste 1 méterre állhat tőlem. Egy pillanatra eltűnik, de aztán újra megjelenik, de most teljesen más kinézettel. Haja ázott a rajta lévő vértől, arca barna a rothadástól,  az  alsó ajka szinte csak cafatokba csüng le az álláig.
- Ha tudnád milyen régóta vártam már egy ilyen kincsre mint te - hangja lágy. Szájából újra előtör a halszag.
Közelebb jön hozzám, lábai tocsogva siklanak felém, ujjai sercegnek a padlót surolva.
- Fordulj meg! - harsogja, majd egy mosolyra erőlteti ajkainak fennmaradt húsát.
Nem teszem meg. Ledermedtem, úgy állok a tükör előtt, mint egy lábaitól megfosztott rongybaba, várva, hogy a földre zuhanjak.

1. fejezet

Mona arca szinte elveszik a homályos ablaküvegen át, de körvonalai alapján egyszerre felismerem. Már messziről szikrázik lobogó vörös haja. Elmosolyodok, és  lassú lépésekkel leosonok a lépcsőn. Ó az a fránya utolsó fok. El is felejtettem, így a ház csendjét egyszerre szétszakítja az a nyekergő hang. Várok, hogy anyám bozontos fürtjei, és hamvas arca felbukkanjon, de nem teszi. Biztos a tegnap megevett leves az oka, amit a házsártos szomszédunk tömött belénk. A marhapástétom ízű kotyvalék gondolata undorító ízt varázsol a számba. Levegőt!

 Most már teljes magabiztossággal csörtetek végig a szobákon. Valami puhába rúgok, fogalmam sincs mi lehet, ezért egy jól irányzott lövéssel, felrepítem az utamat akadályozó tényezőt.  Egy percre, ahogy a diadalittasan szálló fekete gombolyagot nézem eszembe jut, Kaino, a húgom új macskája.

- Kainó! - suttogom, de már késő. A szőrcsomó egy hatalmas nyávogás kíséretében lehuppan a földre.

 Tisztes távolságban megnézem, hogy mozog-e. Szerencsére rúgkapál a lábaival, vagy az is lehet, hogy csak az idegek futkosnak végig a mancsain. Kitudja? Az a lényeg, hogy mozogjon, nem?

- Amia! Végre. Már azt hittem anyukád rajtakapott - kuncog, és előbukkan rózsaszín fogszabályzója.

- Majd reggel, de az még messze van - a zúgó kocsi felé pillantok - Indulhatunk?

Mona bólint, behuppanunk az apukája ősrégi autójába.

 Igazából fogalmam sincs hova megyünk. Az öreg kocsi minden kanyarnál prüszköl egy nagyot. Már attól félek, hogy felmondja a szolgálatot, és kénytelenek leszünk felhívni a szüleinket, azonban a bogár egyre magabiztosabban robog előre.

- Mona! - hangom belefullad a motor zümmögésébe. - Mona - mondom egy kicsit hangosabban.

Fehér arcát felém fordítja, kérdően néz rám.  Tudom, hogy el kell neki mondanom. Nem akarom, hogy az eladó feliratú házunk előtt tudatosuljon benne, hogy elmentem,és valószínüleg nem csak az utca végére. Félek a reakciójától, félek a saját reakciómtól is.

- El kell valamit mondanom - kezdem. Mona egy vigyor kíséretében újra leveszi a szemeit az útról.

- Tudom - még mindig mosolyog

- Honnan? - egyáltalán nem erre a reakcióra számítottam. Azt hittem egy elhalt kis útszakaszon leállítja a járgányt, és egymás nyakába ugrunk, miközben hangosan bömbölünk.

- Az egész város ezt beszéli. Figyu! Engem egyáltalán nem zavar. Ez teljesen természetes. - kuncog, és megpaskolja a combom.

- Oh - nyögöm elhaló hangon.

Pár percig bambán meredek az útra. Nem tudom, hogy a szememben tolongó könnyek, vagy az üvegen versenyző esőcseppek homályosítják el jobban a látásom.

- És mekkora volt? - csillan meg Mona szemében valami.

- Mi?

- Hát Lucas.... - fogszabályozós vigyora hatalmasra duzzad, egy aprócska pír is felkúszik az arcára.

- Miről beszélsz? - rivalkodok rá - Ki a fene az a Lucas? Egyáltalán nem erről van szó. Visszaköltözünk Finnországba, ha tudni akarod. - hangom feszülten szalad bele a bogár puffogásába - Ez van!

Szemem sarkából Mona arcát figyelem. Ajkai most nem görbülnek mosolyra, a pír is eltűnt az arcáról. Hosszú percekig némán szongatja a zöld szigszalagal végigtekert kormányt. Gondolom megvárja míg teljesen vörös lesz a dühtől,  aztán mindent egy fülsiketítő ordítással rám szabadít.

 Nem tévedek sokat. Igaz hogy a szokásosnál tovább tart a bebíborosodás, de végül megszólal, a kelleténél sokkal élesebb hangon.

- Ezt mégis mikor akartad nekem elmondani?

- Mikor alkalmam adódik rá. Már ne is haragudj, de a szülinapodon mégsem állíthattam be egy "Bocs elköltözünk, de azért élvezd tovább a bulidat" feliratú eper tortával.

- Szeretem az epret - szemei könnyesek lesznek. Még sosem láttam sírni. Mindig ő volt az a lány aki minden helyzetből a legjobbat hozta ki, de úgy látszik ennek a költözésnek nincsen javítható oldala.

- Tudom, és ezután is mindig tudni fogom. Megfogjuk oldani. Hiszen tíz éve, hogy legjobb barátok vagyunk. Ez a buta költözés nem teheti tönkre ezt a barátságot. Hisz tudod, egy gondosan felépített tornyot  nem lehet elpusztítani. Legjobb barátok örökre? - mosolygok

- Örökre.

Az út többi részében nem szólalunk meg, csak dúdoljuk a közös számainkat, ami recseg a kőkorszaki autóban.

- Itt is vagyunk - csapja össze a tenyereit - Garantáltan ez lesz életed legjobb estéje. Vedd ezt egy búcsú bulinak.

Az utunk egy óriási , romos épülethez vezetett, ami egy dombtetőről nyújtózkodik fel a viharos ég felé. A villámok szinte csak a ház fölött csapdosnak, megvilágítva a bomladozó, elszáradt növényekkel beszőtt falakat. Ebben a pillanatban azt érzem, hogy inkább hazamennék, minthogy ebbe a koholmányba betegyem a lábam. Megrémiszt, hogy szemeim önálló életre kelnek, és megbabonázva futnak végig a házon.

 Úgy látszik nem csak mi vetettünk horgot a a sziklás domb peremére, több tucat tini bámulja velünk együtt a szellemkastélyt.

- Hol a francba vagyunk? - kérdezem. Szemeimet szinte úgy kell lerángatni a házról.

- Noah rendezte ezt a bulit. A családja birtokában van ez a ház, de már évtizedek óta elhagyatva fekszik itt. Nem ok nélkül. Noah papája azt mesélte, hogy mikor gyerek volt a házvezetőnőjük felakasztotta magát. A teste pontosan a ház kapuja előtt lebegett, majd eltűnt. Az elkövetkező napokban a házban élők csontok recsegéseit hallották, a padlóból vér bugyogott ki, a falakon vastag penész képződött. A legborzalmasabb,viszont az az őrjítő szag volt, ami befészkelte magát a ház lakóiba. Ezt a szagot Noah is érezte a papája öreg testén. De ez mind csak esti mese. A horror akkor kezdődött, mikor pontban tíz órakor az órák kakukkolni kezdtek. A levegő az idővel együtt megfagyott, és újra vér ömlött a padló repedésein át. A ház birtokosa betört minden szobába, hogy megtalálja  ki űz csúnya tréfát a családjával. Mikor a halott nő szobájához ért, szíve hevesebben kezdett verni, kezei ráfagytak a kilincsre, de végül benyitott. Ott állt ő. Csapzott hajjal és bomló arccal. A földre köpte testének rothadó húsát. Barna gennyes ajkait mosolyra húzta, majd rikácsolni kezdett, olyan hangon ami felélesztette az összes szunnyadó lelket a faluba. Lábujjai súrolták a padlót, ahogy a férfi felé siklott. Az utolsó hang amit  hallott, az a saját testének reccsenése volt.

- Hogy ez mekkora hülyeség! - nevetek, de valójában Mona ezzel az agyament történettel a frászt hozta rám. Most már minden porcikám görcsösen vágyik az ágyamra és a meleg takarómra.

Amíg a történetet hallgattam, nem is vettem észre, hogy már mindenki eltünt.

Rettentően hideg van, és a házban szálló szagok még rosszabbá teszik az összképet. A kastély belülről még rosszabb, mint kívülről. Törött csempe darabok borítják be a poros padlót. A falon végighúzva a kezem, ujjaimon vastag bevonat képződik A vékony vonalat nézve, a fal évekkel ezelőtt még zöld volt. Az emeletre egy hosszú lépcső vezet, amire nem hiszem, hogy biztonságos lenne felállni, hiszen messziről látszik a fa korhadása.

Viszont a plafonról lelógó csillár felettébb jó állapotban van. Az előtérben világító neonfények végighullámoznak a gyémántokon.

- Ijesztő, mi? - kérdezi, és flitteres kardigánját szorosan magára tekeri.

- Ühüm - van valami ebben a házban ami kíváncsivá tesz. Valami megmagyarázhatatlan.

- Hozok  valamit inni - és már el is tűnik a tömegben.

Tíz perc elteltével csalódottan veszem észre, hogy Mona egy idegen fiú szájában keres röpke boldogságot. Ennyit arról, hogy ez lesz a mi közös esténk. Sóhajtok egyet, és elindulok, hogy keressek valami társaságot magamnak. Meg is pillantok egy barna hajú lányt a túlsó oldalon. Ijedtnek tűnik, remegő lábakkal támaszkodik a falhoz. Elindulok, hogy megkérdezzem jól van- e. A tömeg présgép módjára nyom össze, amikor próbálok átfurakodni rajtuk. A lány  rám pillant, majd eltűnik egy sötét folyosón. Tétovázva felé indulok, mivel félek, hogy valami baja esik. Hülyeségnek tartom, de muszáj utána mennem. A szemei segítségért kiáltottak, esetlennek tűnt. Muszáj megtalálnom.

 Elhagyva a buli színterét, egyszerre tovaillan az izzadság és a penész szaga. Néhány túlfűtött fiatal szorítja egymást a falhoz, a folyosó elején, de ahogy egyre beljebb és beljebb érek, minden emberi jelenlét csak távoli, pislákoló szikrának tűnik. Bekapcsolom a telefonom, hogy jobban lássak

 Lábaimat remegve rakom egymás elé. A folyosó végén meglátom a lányt. Tehetetlenül vergődik a földön, és hangosan nyöszörög. Futni kezdek felé, de a lánynak hirtelen nyoma veszik.